Jó estét kívánunk a Magyar Katolikus Rádió Zenei Kincsestárából! Ha szerették a huszadik századot, tartsanak velünk a következő félórában. Ha nem szerették – tartsanak velünk akkor is! Nem tévedés: Szergej Prokofjev művészete maga az önellentmondás: parttalan elvágyódása és formabontó kísérletezőkedve egyszerre jellemzi a magunk mögött hagyott századot, amelynek zenei portréját Prokofjev erőteljes kontúrokkal gazdagította. Öt zongoraversenye –keletkezésük ideje szerint- világokat fog át: a cári Oroszország, az avantgárd mozgalmak Párizsa és a szovjet rezsim képezi születésük hátterét. A 4., B-dúr zongoraversenyt Prokofjev 1931-ben komponálja. Az alkotás a „Balkezes” jelzőt kapja, és ez nem véletlenül juttatja eszünkbe Ravelt: a francia és az orosz komponista ugyanannak a zongoraművésznek, Paul Wittgensteinnek kérésére komponálja versenyművét. Az indíték drámai: a művész elveszítette jobb kezét az első világháború borzalmaiban, és bal kezének játékát fejlesztette kivételes virtuozitásra. Az általa megrendelt darabot mellesleg sohasem mutatta be: „Egyetlen hangot sem értek belőle, ezért sohasem fogom eljátszani” – írta köszönőlevelében a zeneszerzőnek. Mitől ellentmondásos ez a zongoraverseny? Mitől annyira huszadik századi? Talán állandó ön-megkérdőjelező gesztusától. Klasszicizmussal védekezik modernizmusa ellen, romantikus késztetéseit pedig az áradó témák kíméletlen szétzúzásával töri meg. Az első tétel kataklizmatikus lüktetése Madáchot juttatja eszünkbe: „Küzdést kivánok, diszharmóniát, Mely új erőt szül, új világot ád” – csakugyan: luciferi dac munkál a mű – és a század- kezdeténél, amely ellentmondásos megadással fogadja magába a hagyományos európai kultúra szellemét, zárlatában talányosan könnyed játékkal tekintve vissza a megtett útra. Szergej Prokofjev „Balkezes”, B-dúr zongoraversenyét Vlagyimir Krainev játssza, a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarát Dimitrij Kitajenko vezényli.
